Harmadik fejezet - Őrület

 

Kedves Olvasóim!

Mint a címből kitalálhattátok új fejezetet írtam végre, és a blogon is sikerült alakítanom! A fejléccel megszenvedtem, de korán sem annyira mint ezzel a résszel, hogy hosszabb legyen és érzésekkel teli. Remélem javult ez a két dolog valamennyire, de ezt kommentben nem sértődök meg ha leírjátok! 

Elég a rizsából, olvasásra fel! 

xoxo, Bea. 

 

Xenia.

Harmadik fejezet - Őrület 

Képtelen vagyok elaludni, pedig ideje lenne hajnali kettőkor. Idegesítenek a zajok. Az ápolók csacsognak és vihognak a folyosón, kinyilvánítva butaságuk mélységét, a szomszéd szobában negyed órája sikít egy kislány, mindenki úgy tesz mintha nem hallaná, de ami leginkább idegesít: valaki áll az ajtóm előtt.

            Összeszorított fogakkal figyelem a mahagóni színű kórterem ajtót. Lenyomja a kilincset majd halk nyöszörgéssel lassan kinyílik, és belép a látogatóm, ki szemmel láthatóan jóval erősebb fizikai állapotnak örvend, mint én. Lélegzetem visszafojtásával küzdök, de a szemem nem veszem le a közeledő „vendégemről”. Ahogy közelebb és közelebb masírozik hozzám szívverésem gyorsul és az elmaradhatatlan izzadság is megjelenik a homlokomon…Végre kivehető a monitorok fényében a feje. Ismerem. Borostás, isteneket megszégyenítően tökéletes arc…fekete bőrdzsekije alatt tökéletesre dolgozott izmok, annyira tökéletes a kép! Dr Graith az ideális  egyenruhás álom pasim megtestesítője, általában  stílusa is a helyén van: szarkazmus ezerrel! Most töri össze az eddigi véleményem, előhúzza a revolverét mutatóba. A rettegés felülkerekedik rajtam, megtöröm a kínos csendet:

- Mit keres itt?

- A csöveit ellenőrzöm a biztonság kedvéért, illetve hoztam önnek muffint.Mogyorósat.  – Elmosolyodok, és igyekszem elhitetni magammal: minden rendben van, de a tudatalattim mást diktál. – Ennyire hülye nem lehet! Magához jöttem.

- Hozzám? Megvan húzatva? Hajnalban?

- Mindegy, mennyi az idő nem? Ilyen káoszban lehetetlen aludni…

       - Térjen a lényegre! Kezd elegem lenni a szójátékaiból! – Kiáltok rá dühösen.

- Nyugodjon meg, nem rossz szándékkal jöttem…Beszélni akarok önnel, illetve valakivel…- Lehuppan az orgona lila fotelbe, ami a rondaság és a berendező(k) vakságáról árulkodik…

 - Mi történt?

- Fejbe lőttem valakit.  Esetleg folytatom a sort, és sorozatgyilkos leszek...Nem is olyan rossz! - Elgondolkozik, de mimikája változatlan.

- Engem felvesz a listájába? – Kacérkodok, holott a halálom egyenes szemébe mosolygok bele éppen.

- Ha befejezed ezt az udvariaskodó fap*na stílust, talán megéled a reggelt.

- Talán?

- Igen, ugyanis késztetést érzek, a párnád használatára. – Csúnya gondolatok! Tűnjetek el, könyörgöm! – Megfojtásra alkalmasak. – Lebuktam, a francba! Tutira vörös lettem!

- Miért tetted?

- Elborult az agyam, kikapcsolt a gondolkozásom. Weal megvárt a műszakom után a csotrogány autójával…szakadt az eső és üvöltött rám, igyekezzek mert otthon akar lenni, várja a családja vacsorázni…benyúltam és bumm, meghalt. A vér és a golyó együtt repült ki az anyósülés felőli ablaküvegen át…Gyűlölöm ha siettetnek.

- Utána?

- Semmi, eljöttem. Otthagytam a legjobb barátom hulláját, most valamilyen vörös haldokló nővel beszélek, akinek szemlátomást bejövök.

- Komolyan? Miből gondolod ezt?

- Hogy beszélünk? Már megbocsáss, de hallom drágám! – Újra visszatért a gúnyos álarca mögé.

- Azonnal fejezd be! – Ráförmedek, eszem ágában sincs játszadozni a nagyvilági flörtölő gépet!

- Zavarba hoztalak? – Félmosolyt erőltet ajkára, de megremeg.

- Láttam! – Krokodil könnycsepp folyik lefelé, de ujjammal megállítom. A csövek megfeszülnek, de ez hidegen hagy. Pupillái kitágulnak a meglepetéstől, most szembesülök vele, gyilkost babusgatok… Megőrültem? Álmodom biztosan! Ilyen egyszerűen semmi sem történhet a valóságban!

- Mit tegyek? – Ráteszi kezét az enyémre. Vagy mégis megeshet?

- Nem tudom, menj vissza a helyszínre és nézz szembe a tetteiddel, ez a legegyenesebb megoldás! – Totál állatság! A vesztébe küldöm…

- Oké. – Mégsem okos annyira? – Köszönöm. – Feláll, odamegy a redőnyhöz felhúzza,

Köszönésképpen kacsint utoljára, majd kiveti civilbe öltözött testét az éjszakába. 

6 órával később

 - Szép reggelt róka! Hogy érzed magad? - Fülorgazmust okozó hangra kelni jobb, mintha literszámra kávéznál, röviden fogalmazva örülök, hogy nem lett baja! . Felnézek, nagyokat pislogva elsőre hihetetlen amit látok, kétszeri szemdörzsölés után is marad a látvány. Itt van. Köhintek, és mutatom ujjaimmal hajoljon le. 

- Kérdéseim vannak! 

- Ha-ha! A humorod még mindig szar, de nekem meg válaszaim. Leugrottam összeszedni a piszkos munkám maradványait, de Weal eltűnt autóval és vérfoltokkal együtt. 

- Zúzódások nélkül derűsen pattogsz ki a negyedikről, mint a mesebeli herceg? 

- Nem, cukrászdába járok heti háromszor. Az edzőterem fogalmáról semmi tudomásom...Tovább léphetünk? 

- A-a - Rázom a fejem. - Kötve hiszem! 

- Kötetlenül nem lehetne?

- Dehogyisnem! Treevel mi a helyzet? 

- Lélegzik, eszik, ürít állandóan ezt teszi körforgásban.
- Akkora rohadék vagy!

- Én? Még él, legyen elég ennyi! Hamarosan hozzák a reggelid. - Igaza lett, pontosan nyolckor zsúrkocsit húztak a bejárathoz, egy tálcával belibben...Várjunk csak! Ő nem az izzadó afro amerikai dagadt nővér…Neki ép a koponyája, lyukmentes illetve átláthatatlan. Ennek a srácnak szinte már a gondolataiban olvasok! Hátranyúlok a pókhálós ágytámla mellé a hívógombot megnyomom, ugyanis eszembe jut mit mondott este Dr. Gaith barátjától,  Wealről. A fehér ruhás főhős berohan, meglátja a haverját, a következő pillanatban leüti az ebéd tárolómmal.
- Kijárást engedélyeztél a patológiáról?
- Hamarabb intézem el a bejárásod...- Kulcscsomó, cigarettás doboz, telefon egymáshoz csattanása vonza figyelmem a zsebeire. Kiválasztja a kiváló, lehetetlenül áfonya kék pirulát, melynek apró mérete csúfondáros vereség alatt hagyja a gombostű fejét, és leejti az eszméletlen testre.
Vörös, ezenfelül narancs lángnyelvek körülfogják az elhunytat és leégetik a húsát, sőt csontjait. Aggódni kezdek a sült hús szagától mely egyenlőre nem tudott eljutni az orromig, a kellemetlen látvány miatt, mellékesen a padlóra ugyancsak odakozmál a végén.
- Úgy foszlik ezer darabjaira akár a leheleted januárban, megkímélve az összes berendezést, szaglószervet.
- Miként fedezted fel ezt?
- Tudatlannak lenni a világ legfenségesebb dolga! Hagyd ki magad ebből!
- Hagyjam ki?! Elmeséled a vérontásod, utána a pasast helyben felperzseled, afféle varázs gyógyszerrel...- Fogd be, akkor később elmesélek mindent! - Csöndben maradok, immár egyedül a szobában. Neki indulok az olvasásnak, három sor után a képembe csapódik a tablet, zúzódva nyomódik le torkomon, küzdök a kezek ellen...

Második fejezet - Jelen

Xenia.

Második fejezet  - Jelen.

Hű! – Ennyit tudok kinyögni a fájdalomtól, és a vegyszer émelyítő szagától, ami irritálja az orromat. Meglepő módónon, ezek után nyitom ki  szemeimet. Körbepillantok. Minden fehér. Pfuj, kórházban vagyok, az ágyam borzasztóan kényelmetlen nyomja a csigolyáim és a nyakam. A sebtapaszokkal, kötésekkel tele ragasztgattak mint egy matricás könyvet. Nehéz nem hozzáérni a sok puha izéhez, és felfogni nem szabad cafatokra szaggatni.

         Köhögő roham rázza légútjaimat, érzem szúr a mellkasom, mintha robbanni készülne. A nővérek pultjánál, a középkorú nő arcára rémület illetve pánik egyede ül ki. Pupillája kitágul ahogy rám szegezi pislogóit, elrántja fejét erőgyűjtésképpen, utána kiabálni és rohanni kezdenek, persze mind felém egyenruhában. Kérdezni próbálok, de kapok egy képszakító injekciót. Sötét minden.

      Pár óra múlva megint felébredek, észreveszem a vállas férfi alakot, aki elképzeléseim alapján elég deltás lehet a fedőruhája alatt. Nincs időm ezen agyalni mert megszólal.

- Xenia Xail Laurence – Sóhajt –  Rengeteg x van a nevében túl nehéz kimondani… gondolt már a név változtatásra? – Kérdőn bámulom, mit akar ebből kihozni szarkasztikus stílussal. – Nem? Pedig, ez lehetne az első dolga ha hazamegy innen. Feltéve ha hazamegy. Ezeket elnézve…- Elhallgat, ránéz a papírokra, utána beletúr a sötét hajába feje tetején. Szóra nyitja ajkát,  de én vagyok a gyorsabb.
- Mi történt? Felvilágosítana? Nem fogok nevet változtatni.

- Igen, tényleg az emlékezet kimaradás… Gyors leszek. Eszméletlenül húzták ki valamilyen ház romjai alól, de jobb lett volna ha ott hagyják, ugyanis eltört az összes bordája kettő kivételével, a fél keze, lábai használatánál kérdések merülnek fel,  és ott vannak a sebek, és zúzódások is. Reggel a köhögésével átszúrta a tüdeje sarkát amit eltávolítottunk, működik Ön pedig fellélegezhet. Túl vagyunk rajta, tud mindent. Lehetőleg ne csináljon semmit a légzésen kívül. A tanácsom a nevéről fogadja meg. – Sarkon fordul, majd kisiet a kórteremből, bennem meg tudatosul a tény, mekkora egy farok orvost sikerült kifognom, ja és hogy talán legközelebb olvassam el figyelmesen a táblákat. Tábla? Ó, igen! Várjunk csak, hol van Tree?

Megnyomom a piros jelzőgombot, mire odarohan egy termetes asszony akinek a háta csupa veríték a futástól.

- Mi a probléma?

- Hol van Tree?

- Kicsoda?

- Tree. A kutya.

- A maga kutyája? Fogalmam sincs drágám, engem csak az érdekel ha éppen haldoklik. Viszlát.

- Jól hallom, az ormótlan dögöt keresi akit a pincében tárolok?- kacsint a folyosóról az orvosom aki undorító módon fülelt.

Első fejezet - Múlt

Xenia.

Első fejezet - Múlt

A mézszínű szalmabálák árnyékot vetettek rám, ahogy elhaladtam mellettük, fent szikrázott a Nap, a bárányfelhők szokásosan vándoroltak az égbolton. A barna strandpapucsom szántotta a füvet, nadrágom telekerült szúrós, kis kör alakú száraz növényekkel. Szemeimbe már milliónyi bogár röpült, amit kifejezetten utáltam, de ennek ellenére haladtam tovább ösztönözve magam a keresésére. A tizedik elhagyott oszlop után, kiszúrtam egy fekete foltot ,ami közeledett felém és én is hozzá, a  felismerés csodájával elmúlt az összes magány ami nyomasztott. Megtorpantam, majd  megsimogattam Tree fejét, selymes bundája csillogott az erős fényben, nyugalommal  töltött el, végre megtaláltam négylábú barátom.  Régi érzéseim visszatértek. Imádtam ezt a tájat nézni, lefesteni sőt, fotózni is, egészen az utolsó napig amíg itt éltem. Szemeim előtt  újra lepörögtek a képkockák, fehér- piros asztalterítőt terítünk le a fekete talajra…Hirtelen visszarángattam az agyam a valóságba, rácsatoltam Tree piros tappancsos nyakörvére prózát és elindultunk megnézni a romokat
      

A ház sötét tökéletlen foltként ékeskedett a pusztában, már távolról észrevehető volt. Falai félig leomlottak, de a helyiségeket meg lehetett különböztetni. Szorosabbra fogtam a hosszú szíjat, közelebb húzva ezzel Treet. Nem akartam közelebb menni, de tudtam nem dolgozhatom fel a történtek, ha nem látom mivé vált a szeretett otthonom. Hajdani szobámból, csak az álomfogóm maradt épen a porrávált ágyam fölött. Levettem a szögről rezzenéstelen arccal, és elindultam anyuék szobájába. A baba ágyából semmi nem maradt, parányi kis teste beleégett a huzatba, ettől kirázott a hideg, felidéztem nagy barna szemeit, mosolyát, mely csupán három fogacskából állt. Elfordultam, éreztem könnyek szöknek a szemembe, nem érzékenyülhetek el, erősnek kell lennem! Ez nem működött anyáék ágyához érve. Apát is úgy találtam mint a csöppöt. Anya az ajtón belső részére került föl.. Zokogástört ki belőlem, Tree értetlenül meredt rám. Összetörtem, és nem érdekelt a tábla miszerint „VESZÉLY! MEGKÖZELÍTENI SZIGORÚAN TILOS! ” és a sárga-fekete csíkos szalag, ami alatt átbújtunk, vagy a tény hogy rám omolhat a szerkezet, esetleg a vörös AUDI az út közepén mérföldekre innen.  A pillanatra volt szükségem, a sírásra, az elengedésre.

 

Előzetes a következő részből:

Mi történt Xeniával és a családdal? Milyen a mostani élete? Miért hívják a kutyát Tree-nek? Mit enged el pontosan? Az emlékeit? Sikerül neki? Várja otthon valaki? Ki ő valójában? Mi ez az egész? 
Olvasd el a következő részt! :)
Érkezés: 2 napon belül